El Dorado

Halihó! 

Ahogy ígértem, megérkezett a prológus. Ez tulajdonképpen csak egy kis kedvcsináló, remélem elnyeri a tetszésetek, és hadd jegyezzem meg, hogy máris hálás vagyok azért az érdeklődésért, ami a történetet övezi. 

🙏🏻Imo

***

- Flóra... Ne legyél hülye! Baromi messze van! Inkább gyere ki hozzám Angliába, és megoldunk mindent - Emma a legjobb barátnőm fáradtan sóhajtott bele a laptopja kamerájába.

- Döntöttem. 5 perc múlva hívnak az interjúval kapcsolatban. Ha az enyém, megyek. Semmi nem tart itt - eltökélten néztem barátnőmre, aki csak legyintett, jelezve, hogy feladta a velem való vitatkozást. Szinte mindig hallgatok rá, de most, amikor az életem romokban hever, valahogy az tűnik a legjobb megoldásnak, hogy minél messzebb meneküljek. 

Elköszöntem Emmától, aztán a fürdőbe szaladtam rendbeszedni magam. Épphogy kiléptem az ajtón, amikor felvillant a gépem képernyőjén az újabb Skype hívás. Számok halmaza és valami koreai halandzsa várt, de éppen erre vártam. Fújtam egy utolsót, és nagy műmosollyal az arcomon fogadtam a hívást.

- Hello, nice to see you! - a hangom magabiztosan csengett, és Emma előzetes figyelmeztetésére mélyen meghajoltam a kamera előtt, hogy megadjam a tiszteletet az előttem ülő negyvenes férfinek. Hasonlóan üdvözölt, és kertelés nélkül belecsapott.

- Ahogy a hirdetésben olvasta, egy kisebb társaságot kellene tanítania. Törik az angolt, a saját érdekükben pedig arra lenne szükségük, hogy legalább beszélő szintre fejlesszük. Tehát a munkaideje határozatlan időre szól.

- Értem.

- Idővel szeretnénk saját lakrészt biztosítani magának, de az első hónapokban szeretném, ha a kis csoporttal lakna, hogy minél több időt együtt töltsenek. Maga félig amerikai, igaz?

- Igen, édesanyám szülei a forradalom után vándoroltak ki. Anyám kinn született Michiganben. Nem is beszél már magyarul.

- Koreaiul viszont egyáltalán nem beszél - ezt a köteg papírból olvasta ki, amit akkor küldtem, mikor az állásra jelentkeztem.

- Nem.

- Ez éppen annyira előny, mint hátrány. Az itteni életét megnehezítheti, a mi szempontunkból viszont a lehető legjobb, mert arra kényszeríti a diákjait, hogy beszéljék a nyelvet. Bevallom, a jelentkezők közül maga a legszimpatikusabb. Lenne egy kérdésem. Ismeri azt a nevet, hogy EXO?

- A bolygókra gondol? - csillagászatból egész jó voltam. A szemben ülő férfi megkönnyebbült sóhajt eresztett, és szélesen rám mosolygott.

- Holnap ilyen tájban értesítem. A Skype megfelel, vagy emailt küldjek?

- A hívás tökéletes - holnap is szabadnapom van. Vagyis, azt hazudtam a munkahelyemen, hogy beteg vagyok. Könnyen elhitték, akár menekültnek is elmennék az új fizimiskámmal. Elköszöntünk egymástól, ügyelve a formaságokra, aztán én a szobámba vonultam átöltözni.

***

- Biztos vagy benne, hogy egy olyan országba akarsz menni, ahol az étkezés az egyik legfontosabb dolog a világon? - nézett rám a latteja felett Szonja.

- Biztos. Emlékszel az elmúlt fél évemre? - a kérdés persze költői volt, hősiesen helytállt a haláltusám végtelenített mozijában.

- Mikor szólnak vissza?

- Ma.

- Akarod?

- Miért ne akarnám? Ez gyakorlatilag az előző kérdésed.

- Mert itt az életed.

- Ez nem az életem. Ehhez képest egy vadidegen ország, ismeretlen nyelvvel és félig nyers ételekkel; maga El Dorado.

Okom volt ezt feltételezni. 

Hadd segítsek megérteni a helyzetem. 

Fél éve cigin és kávén élek, nagy ritkán egy gombóc fagyit, vagy almát eszem. Hat hónapja valaki kezébe tettem életem fő művét; egy könyvet, aminek minden oldalát én írtam. Saját kezüleg kötöttem be, a borítót is én rajzoltam. Több, mint nyolc hónap kemény munkája volt az a 26 fejezet, aminél jobbat talán még sosem írtam. Egy férfi és egy nő szerelmi története volt, teljesen hétköznapi szituációkba csomagolva, egy valamitől mégis különleges lett; valós személyek ihlették. Olyan emberek, akiket azt hittem ismerek. Felszínesen, és a média által, de a folyamat során annyi kis apróságot éltünk meg együtt, hogy azt hittem, egy kis szelete én is vagyok az életének. Tévedtem.

Ahogy ma visszagondolok az akkori önmagamra, nem is lehettem volna nagyobb ökör... 

Két héttel később Szonja és az anyám a kicsi nappalim kanapéján űcsörgött és felváltva sorolták a dolgokat, amiket most feltétlenül szükséges volt bepakolnom, ugyanis nem minden héten száll az ember repülőre, hogy 8000 kilóméterrel arrébb határozatlan időre letelepedjen, és egy tucat vadidegent angolra tanítson, akikkel egy házon osztozik. 

Másnap volt az utolsó napom a budai cukrászdában, ami három éve a második otthonomat jelentette. A gyászos napnak hála mindenki hangulata a béka segge alatt volt, amin az sem segített túlságosan, hogy reggel könnyek között búcsúztattak el. Megkaptam a legújabb Ákos CD-t is, ami egész nap a rádiós magnóban forgott, még a vaskalapos főnököm sem ellenkezett. Ákos egyébként az egyik kedvenc énekesem, mióta az eszem tudom. A nulladik koncertélményem az egyik utolsó Bonanza Banzai koncert, aminek a jegyét anyámnak dedikáltattam az egyik születésnapjára. Még az énekes is meghatódott, hogy ilyen relikviát firkanthat alá. Picit hatásvadász volt, mikor megemlítettem neki, hogy anyám már velem volt terhes, mikor a koncerten járt, tehát gyakorlatilag én is ott voltam. 

Századszorra töröltem át a nemlétező foltokat a fagyipulton, amikor Ákos és a fia lépett elém mosolyogva. Három év alatt váltottunk pár szót, szerettem őket kiszolgálni, kedvesek és közvetlenek minden alkalommal.

- Jó napot! A szokásos? - mosolyogtam a két férfira.

- Flóra! Jó napot! A fiatal úr még vacilál, nekem a szokásos! - fejével a fia felé bökött, aki meleg mosolyt küldött felém. - Jó ízlésre vall a mai rádióműsor - vidáman mosolygott.

- Miattam van, ez is az egyik búcsúajándékom - viszonoztam kicsit szomorkásan a gesztusát, és a kezébe adtam a két gombóc fagylaltot. Sós karamell és málna. Ez a duó az én kedvencem is.

- Hogy érti ezt? Itt hagy minket?

- Igen - csalódottság futott át az arcán, amitől őszintén meghatódtam.

- Jobb munkát talált? Végre a szakmájában helyezkedik el? - egyszer meséltem neki, hogy végzettségem szerint újságíró vagyok.

- Angolt fogok tanítani.

- Hol?

- Szöulban.

- Borzasztó messze megy... - bólintottam, és a fiát is kiszolgáltam.

- Vigyázzon magára! Remélem, egyszer azért még együtt fagyizunk!

Sután intettem utánuk, aztán a mosogatóba száműztem magam, hogy elsirassam a három évet, aminek kedves emlékeit jórészt neki köszönhetem.