Tell me

Halihó! 

Megérkezett az első fejezet, ahogy ígértem. Szeretném tartani majd a pénteki feltöltéseket, hála a vázlataimnak, ez nem lehetetlen vállalkozás. 

Nagyon köszönöm a visszajelzéseket a prológussal és a bevezetővel kapcsolatban, igyekszem továbbra is kiszolgálni titeket!

🙏🏻Imo

***

Sosem utaztam még egyedül repülővel, amitől megmondom tisztára őszintén, berezeltem. Mivel kétszer is át kellett szállnom, mert így jöttem ki a legolcsóbban, még jobban tojtam, mint egyébként normális lett volna. Egy cukrászdai eladó voltam, legmesszebbre maximum a Balatonig utaztam, és egyszer még egy ilyen kirándulás alkalmával is sikerült rossz buszra szállnom. A vonatpótló buszok például az ős ellenségeim. Még soha életemben nem sikerült a jóra szállnom, amin Szonja és anyám sírva röhög, a nagyszüleim meg gyomorideggel az állomáson várnak, hogy vajon a gyerek a jó buszról száll le. Soha. Soha a büdös életben nem sikerült még. Jogos a kérdés, hogy ha félig amerikai vagyok, miért félek ennyire, hiszen évente átszelem a fél világot, hogy a nagyszüleimet lássam. Egyrészt; rendszerint a szüleimmel utazom, vagy a nagyszüleim jönnek hozzánk, másrészt, az a világ másik fele. Most valamivel kevesebbet utazom, de ellentétes irányban, mint ahogyan azt 20 éve megszoktam.

Egy szó, mint száz, nem vagyok utazás kompatibilis, de gyalog mégsem mehettem. Azért egy kicsit hasznos volt a háttértudásom; legalább simán ment a becsekkolás, és épségben, tőlem nem megszokott könnyedséggel szálltam a megfelelő gépre. Utoljára Kínában szálltam át. Siettem mint egy félőrült, mert bár tudok angolul, az idegen kriksz-krakszok teljesen összezavartak. Eddigre már szerencsésen elvesztettem minden időérzékemet, még mosdóba se mertem kimenni, nehogy lemaradjak. Vagy örökre Kínában ragadok, amit egyébként abszolút nem bántam volna. Valamilyen különös oknál fogva Kína mindig közelebb állt a szívemhez, mint a többi ázsiai ország. Na jó, az ok neve Bruce Lee.

Valahogy sikerült leevickélnem a gépről, felnyaláboltam a csomagjaimat, aztán elindultam a kijárat felé, a teljes ismeretlenségbe. Akkor villant be, hogy bár megbeszéltük, a nagy izgalomban teljesen kiment a fejemből, hogy ki vár majd rám a reptéren. Ennek rendje és módja szerint az első néhány percben csak álltam, mint egy kuka. Hunyorogva pásztáztam a tömeget, hátha meglátok egy táblát a nevemmel. Mire harmadszorra ismételtem a műveletet, már tudtam, hogy gyenge a kontaklencsém, de az egyik tábla valamivel magasabbra került, így ki tudtam betűzni a nevem. Fordítva írták rá az 'a'-t. Ha ez az egyik új tanítványom műve, sok dolgunk lesz.

- Hello! - léptem az öltönyös fickó elé mosolyogva, és gyorsan meghajoltam. Biccentett, elővette a telefonját, és hol rám, hol a képernyőre nézett. Gondolom ellenőrizte, hogy én vagyok, akire vár.

- Marton Flóra? - mulatságos koreai akcentussal a nevem, de mielőtt felnyerítettem volna, inkább lenyeltem a röhögést.

- Yes.

- Follow me. The boys are waiting for you - fiúk? Kijöttek a reptérre? De akkor miért nem várnak itt rám? Vagy elmegyünk valahova, ahol várnak?

- Okay - bólintottam. A csomagjaimra nézett, aztán a kezembe nyomta a névtáblám, és elindult a bőröndökkel, szorosan a nyomában velem.

Egy sötétített ablakos kisbuszhoz érkeztünk, aminek egyszerűen felpattintotta a csomagtartóját, bepakolt, aztán elhúzta előttem a hátsó ajtót, és intett, hogy szálljak be. Pár pillanatot bénáztam, aztán egy láncokat és gyűrűket viselő kar óvatosan behúzott az autóba.

- Thank you - mormoltam zavartan, miután lehuppantam a bőrülésre.

- Hi, my name is Tao, nice to see you! - intett vidáman a segítő jobbom, aztán sorban a másik három ember is bemutatkozott, akik talán még nálam is felszültebbek voltak. Így megtudtam, hogy mellettem Lay ül, mögötte Tao és Kris, az anyósülésen pedig Luhan.

- The other's are in the car behind us - tájékoztatott az öltönyös fickó immár a kormány mögül.

- Go - vakkantotta hátulról Kris, és mintha halkan még hozzátette volna, hogy haza, de ebben nem voltam biztos, alig értettem.

A félórás utazás kellemetlenebb volt, mint amire számítottam.

- Most már sosem szólunk egymáshoz? - kérdezte Kris.

- Mondja ezt az, aki szó nélkül lépett le... - morogta az orra alatt Tao anélkül, hogy szemét levette volna Szöul városáról.

- Ne veszekedjetek! A dormban mindent megbeszélünk - intette csendre a hátsó sort Luhan.

- Mi legyen a lánnyal? Sajnálom, hogy egy értelmes mondatot sem tudok kinyőgni angolul... Borzasztó kényelmetlenül érezheti magát - sóhajtott Lay, és szavak hiányában csak egy meleg mosolyt és egy oké jelet küldött a félénken rásandító Flórára.

- Are you okay? - kérdezte tőle Kris, és meglapogatta a vállát.

- Fine, thanks - bólintott Flóra.

- Jól van - közölte kínaiul a többiekkel. - Vajon megvan még a szobánk?

- Új dormba költöztünk - jelentette ki Lay. - Nagyobb, hogy mindannyian elférjünk, és a városon túl van, távol a nyüsgéstől. A menedzser szerint nekünk is jót fog tenni, hogy újra összeszokjunk.

- Az biztos, hogy lesz mit megbeszélni - helyeselt Tao, és most kivételesen levette a szemét a sötétített ablakról, de csak annyi időre, hogy szúrósan nézzen Krisre. Rá haragudott a legjobban. Talán még annál is jobban, mint amekkora bűntudatot érzett a hátrahagyott társai iránt.

Csendesen suhant a kisbuszunk a városon keresztül. Indulás elött pár képet láttam Szöulról az interneten, meg kell hogy mondjam, a nyüsgés és a rengeteg fény meghozták a kedvem. Tetszett, hogy két felhőkarcoló mellett ott egy kis tradicionális vendéglő, vagy emlékmű. Jó volt látni, hogy figyelnek a régi értékekre is. Ezért is volt kiábrándó rájönni, hogy az óriásplakátok és a felhőkarcolók egyre ritkultak, helyüket zöldövezet vette át, hatalmas házakkal. Fél óra autókázás után az buszunk ütemesen lassítani kezdett, aztán felhajtott egy hatalmas ház garázsába. Megvártam, amíg Lay a saját oldalán nyitja az ajtót, hogy ott kiszálljak, de hirtelen feltépték az én oldalam.

- Hát itt vagy! Már nagyon vártunk! A nevem Baekhyun, és alig várom, hogy együtt tanuljunk! - egy velem nagyjából egy magas, fekete hajú, nevető szemű srác rántott ki az autóból, a mondókáját egy szuszra hadarta, koreaiul.

- He's Baekhyun, and he's very excited - segített ki somolyogva Kris.

- Ó! Hi, i'm Flóra, i'm excited too - mosolyogtam rá, aztán meghajoltam. Megvártam, míg Kris fordít neki, aztán a másik busz felé fordultam, ami mellénk parkolt. Hét ember bukkant még elő, akik sorban bemutatkoztak. Kris segített a fordításban, ha valamelyikőjük megtoldotta a mondókáját.

- Hello, my name is Minseok, but call me Xiumin, nice to meet you! - zárta a sort erős akcentussal egy mosolygós, Baekhyunhoz hasonlóan fekete hajú srác. Viszonoztam a köszöntését, aztán következett a néma, kínos csend, amit a két öltönyös sofőr invitálása tört meg. A kedvemért a mi sofőrünk angolul beszélt, a másik koreaiul a fiúkhoz intézte szavait.

Egy hosszú folyosón át a ház földszintjére érkeztünk. Ahogy láttam, a fiúk is velem együtt költöztek be, kivétel nélkül mindenkinél egy nagy sporttáska volt, a nappaliban pedig szabályos hegyben álltak a bőröndök. Ennek ellenére otthonosan mozogtak a házban, mindenki az emeletre ment, csak én álltam a lépcső alján gyámolatlanul.

- Gyere, megmutatom a szobád - intett pár lépcsőfokkal feljebbről Kris. Mivel a csapatban csak ő beszélt angolul, készségesen segítőmmé szegődött.

- Jól beszélsz angolul, azt hiszem, neked már nem is kell semmit tanítanom - törtem meg a csendet, míg a hosszú folyosón ballagtunk.

- Igen, Kanadában nevelkedtem. Az elmúlt években játszottam pár amerikai filmben is - bólintott, aztán megállt egy fehér ajtó előtt, amire a nevem volt felfestve. - A könnyebbség kedvéért mindenki nevét az ajtóra írtuk. Ha bármire szükséges van, Xiumin és én itt vagyunk a szomszéd szobában, bár ő nagyon gyatra angolból, ha minden kötél szakad, utánam ő, és Tao jön a sorban. Tao egyébként szemben lakik; Chennel.

- Köszönöm - hajoltam meg kicsit. Kris ajtót nyitott nekem, aztán magamra hagyott.

Benn kellemes meglepetés fogadott. Egy hatalmas franciaágy, amiben azonnal elmerültem, aztán hasra gurultam, és jobban szemügyre vettem az új lakhelyem. Minden bútorom fenyő volt, ahogy otthon. A polcok, az ágyam, a nyitott szekrény, a fésülködőasztal, minden. A falak fehérre festve, üresen bámultak rám, de már láttam is a képeket, amiket felrakhatok. Az ajtómon egy egész alakos tükör foglalt helyet, tőle jobbra egy pici erkély nyílt, szemből egy újabb fehér ajtó. Sóhajtva tápászkodtam fel, hogy felfedezzem azt is. Egy fürdő, mosdóval, hasonló színekben. A polcok és akasztók itt is fenyőből voltak. Lelki szemeim előtt láttam az örökzöld cserepes növényeket, amikkel az első adandó alkalommal teletömöm a fürdőt. Lakberendezési gondolataimat halk kopogás törte meg.

- Yes, come in! - vártam, hogy az illető benyisson, de mivel nem történt meg, ajtót nyitottam. Az ajtóban egy hirtelen szőke fiú állt, szélesen mosolyogva.

- Your suitcases - ejtette ki lassan a szavakat, a nyelve majd összeakadt a sok 'sz'-től. Mögötte egy lila hajú srác rötyögött; Chanyeol. Ha jól emlékszem.

- Thank you, Chen! - az ő nevére tisztán emlékeztem. Arrébb álltam, hogy becipeljék a bőröndjeimet, aztán magamra hagytak ők is.

Úgy döntöttem hogy nem pakolok ki azonnal. Csak a kézitáskámat szórtam ki, amiben a legszükségesebb dolgaim voltak. Ezután egy frissen beszerzett füzettel és színes tollakkal az asztalomhoz ültem, és jegyzeteltem. A fiúkról, amiket rajzokkal toldottam meg, hogy még könnyebben megjegyezzem a neveiket, és egyáltalán a személyeket meg tudjam különböztetni egymástól. Bár nem igazán hasonlítottak, azért hozzá kell szoknom. Igyekeztem mindenkinek kihangsúlyozni valamilyen kis ismertető jegyét. Kainak például a dús ajkait, Kyungsoo szemöldökét, vagy Suho mosolygós arcát. Többen is két névvel mutatkoztak be, amit egyelőre nem tudtam hova tenni, de erre majd később rákérdezek. Krist például Lay többször is Yifannak szólította. Ezeket az apróságokat mind lejegyeztem, aztán úgy döntöttem, ideje megmutatnom magam a nagyközönségnek. Végtére is, határozatlan ideig együtt fogunk dolgozni. Először csak kikukucskáltam az ajtón. Sehol senki. Valamivel bátrabban léptem a folyosóra, és első nekifutásra szemügyre vettem az ajtókat. Tőlem jobbra lakott Kris és Xiumin, velük tehát közös erkélyen osztozom. Tőlem balra Luhan és Sehun, mellettük Kai és Kyungsoo. Velem szemben valóban Tao és Chen lakott, a folyosó végén Suho és Lay, a lépcső mellett Chanyeol és Baekhyun. Gyorsan a kezemre firkáltam a szobabeosztásokat, és elindultam lefelé, a halk moraj irányába. Arra számítottam, hogy mind a 12 fiú a nappaliban bohóckodik, ehelyett egészen más kép fogadott. Igaz, mind a nappaliban voltak, de sokkal inkább veszekedésnek hallatszott a beszélgetésük, mintsem baráti csevejnek, holott egy kukkot sem értettem. Jobbnak láttam megbújni a lépcső tövében, ahonnan még éppen nem láttak. Bár, ha akartam se tudtam volna belekotyogni, hiszen semmit nem értettem, ennek ellenére úgy éreztem, ami ott folyik, nekem ahhoz nincs közöm.

- Nem fogok bocsánatot kérni semmiért - rántott vállat Kris. - Amit tettem nem volt szép, de akkor igenis ez volt a legjobb döntés!

- Sosem beszéltél nekünk erről! - dacoskodott Chanyeol. - Együtt megoldottunk volna mindent.

- Ez nem volt igaszságos, de megfojtott! Étsétek már meg, hogy nem bírtam tovább! - kiáltotta el magát Kris, és az asztalra csapott.

- Akkor most mi változott? - vonta kérdőre Sehun. - Gondolom szép pénzeket kapsz azért, hogy újra velünk fojtogasd az időd - a szavai csöpögtek a cinizmustól. Kris válaszra sem méltatta, csak felpattant, és az udvarra száműzte magát.

- Ez kicsit erős volt... - állapította meg Kai.

- Sajnálom - suttogta Sehun, és sóhajtva a kanapéra ült.

- Yifantól kell bocsánatot kérned. De előbb hagyd, hogy kifújja magát. Tudod milyen, ha felhúzzák - nézett rá Suho. Lassan oszlott fel a tömeg. Kyungsoo Chennel és Luhannal a konyhába vonult. Lay, Kai és Tao a táncterembe mentek, Xiumin Suhoval és Baekhyunnal Sehun mellé ült, egy konzolt nyomtak a kezébe, hogy egy kis videójátékkal tereljék el a figyelmét. Chanyeol a terasz ajtajához támaszkodott, csendesen szemlélte Krist, aki karba tett kézzel dühösen löködte magát a hintaágyban.