Dél-Korea - első találkozások

Annyeong, Kedves!

Földi létem során megszámlálhatatlan dolog után epekedtem már. De komolyan... Taylor Swift, Tokio Hotel, Doctor Who, Roméo et Juliette, Adrien Brody, Sailor Moon, a srác három osztállyal felettem, Benedict Cumberbatch, Supernatural... és még sorolhatnám. Szóval sokan voltak. 

Nem mondom, hogy fellángolások mind, hiszen van, ami a mai napig meghatároz, és sokat csiszoltak a stílusomon. Minden, amiért és akiért megvesztem, hozzátett ahhoz, aki most vagyok. 

Megtanultam annyira franciául, hogy ne lopjanak el, csak, hogy értsem a musicaleket. Először akkor álltam ki az igazamért, amikor meg kellett védenem a Tokio Hotelt az osztálytársaimmal szemben. Akkor szomorodtam el először igazán az emberi gonoszságon, mikor Michael Jackson meghalt. Javítottam az angoltudásomon, hogy élvezhessem a Doctor Who-t. Mellesleg, azóta is inkább angol akcentussal beszélek, és az ő szófordulataikat használom. Már, amennyire ez lehetséges az én szintemen. Alexa Chung megtanította, hogyan fejezzem ki magam az öltözködésemmel, Adrien Brody pedig, hogy hogyan meséljek a mozdulataimmal. 

Valamit még a One Direction is tanított. Hogy lehetséges, hogy otthon érzem magam egy rétegben, ami már rég nem a korosztályom. Amikor én Georg Listing-ért hisztiztem, sehol nem volt még Facebook, ahol álnéven egymás torkának estünk volna, hogy melyik bandatag a szexibb. Voltak rajongói klubok, meg történetek, és egymásnak fordítottuk le az interjúkat, meg a dalszövegeket. Mindenki németül tanult, és igyekeztünk felkutatni minden lehetséges rajongót a közelben. Ha láttál valakit az utcán fekete ruhákban, kihúzott szemmel, akkor majd kiugrott a szíved, mert reménykedtél, hogy Bill Kaulitz miatt csinálja. (Bár én ezt csak egyszer vállaltam, farsangkor) A BRAVO-ból vágtuk ki a cikkeket, és nyomtatott képekkel dekoráltuk a füzetünket, nem vetettük meg a több ezer forintos eredeti cuccokat, inkább csináltunk sajátot, mert az egyedi volt, és ez volt a Tokio Hotel lényege: az egyediség. Mégsem vetem meg azt a generációt, aki az ellenkezőjét csinálja öt fiú kedvéért. Tudom, milyen tinédzserként rajongani. Én még magnón hallgattam a Hupikék Törpikéket, nem pedig szelfiztem az iPhone-nal, de akkor is értem. Én is imádtam. Minden pillanatban azért imádkoztam, hogy véletlenül fussak össze a kedvencemmel, és váltsunk pár szót. Gyűrtem a nyelvet, hogy megértsem őket, és nekik köszönhetem, hogy írni kezdtem. Ha nincs a tinédzserkori lázadásom, soha nem születik meg a Light Story; a Tokio Hotel főszereplésével. 

De, hogy ne csak lelkizzek, egy éjjel feltette nekem a kérdést egy kedves barátom, mikor megmutattam neki a Cake by Love előzetesét: Téged is elkapott a koreai láz? 

Elkapott.

Szeretek rajongani. Hogy éppen kiért, az nem mindegy, de ha úgy érzem, azonosulok vele, akkor szívem-lelkem benne van. Kezdjük Ádám-Évától, mert még soha, semmilyen formában nem mondtam el, hogy mi tart lázban szeptember óta. 

Szabadnapjaimon az egyik kedvenc elfoglaltságom, hogy új sorozatok után kutatok. Szeptember közepén még aktuális volt, mert nem kezdődött egyik kedvencem új évada sem. Így találtam meg a Dramaworld nevezetű websorozatot, a Viki sajátgyártású sorozatát, ami nem titkolt szándékkal azért jött létre, hogy a doramákat népszerűsítse. Nem hosszú, langyi, éppen jó addig, míg nem kezdődik a Supernatural - mondtam ezt akkor. 

Ahogy az lenni szokott; beleszerettem a főszereplőbe. Most komolyan, Sean Dulake? Övön aluli. 

Igyekeztem kideríteni, hol láthatom. Főszerepben nem, de találtam egy kosztümös doramát, amiben szerepel, és vörös. Minden stimmel, ugorjunk neki. Bűntársamnak választottam a legjobb barátnőmet, aki évek óta nyeli minden ilyen rajongásom, és szó nélkül mellettem áll, amíg el nem múlik. Hát a sorozat nem nyert hangszórót. Egyetlen részt láttunk, ami után elszaladtunk az éjjel-nappaliba még egy üveg borért, hogy ezt az élményt az alkohollal feledtessük el. 

Teltek a hetek, de csak szúrta az oldalam, hogy lehet olyan sorozat is, ami nem ilyen. Hát mégiscsak van szerte a világon millió ember, aki kocsonyás szemekkel csorgatja a nyálát ezekre a sorozatokra. Még nálunk is ment pár a tévében. Akkor csak van olyan, ami nem azért van, hogy leszedje az embert az életről... Lennie kell!

Van ám! Egy betű: W. Erre a lehető legtriviálisabb módon bukkantam: letöltöttem a Viki alkalmazást, és kiválasztottam a legnépszerűbb sorozatot. Szívrohamot kaptam, mikor megláttam, hogy egy órásak a részek, de hát egy órát csak feláldozhatok az életemből, hogy megértsem a nagy hisztériát. 

Beszippantott, nem tehetek róla. Borzasztóan tetszett Lee Jong Suk játéka, a hideg elegancia, ahogy a dolgokat kezelte. Han Hyo-Joo édes naivitása elragadtatott, és picit tudtam is vele azonosulni, hogy egy nő, aki jelentéktelennek érzi magát, igenis megmenthet életeket, és kiállhat magáért. Egy szó, mint száz, elkapott a láz. Jött a Doctor Stranger, ahol ugyan a neveket még nem tudtam megjegyezni, de mindenkinek adtam beszélő nevet, és alig vártam, hogy hazaérjek, és még egy részt megnézhessek. Következett a Pinocchio, ahol már világossá vált, hogy Lee Jong Suk a kedvencem, de aztán szépen levetkőztem a ragaszkodásom, és Doktor Halszem - Park Hae Jin - főszereplésével ledaráltam egy hét alatt a Cheese in the Trap c. sorozatot is. Élveztem, hogy ugyan eleinte mindenki Jackie Chan volt, csak más hajjal, úgy mára már megismerem az új sorozatban azokat az embereket, akiket akár csak egy villanásra láttam előző produkciókban. Tetszett, hogy már jegyzem a neveket, és alapszavakat megtanultam. Talán, már Koreában sem rabolnak el, de azért erre még gyúrok. 

A zene elkerülhetetlen volt. Itt is a legegyszerűbb utat választottam; letöltöttem az Apple szerint rangsorolt lejátszási listát a zenelejátszóba. 

Miért éppen Jackson a kedvencem? Ezért. 😎

Ez a vonal egy körrel hosszabb volt. Volt a menő listám, meg egy másik alvós lista, ahol andalogtunk. Mindkettőt szerettem, de jó ideig nem éreztem szükségét, hogy ismerjem az előadókat, valamiért az volt az érzésem, hogy a kpop nem az én világom, és biztos csak azt a pár nótát kedvelném amúgy is, amiket már szarrá hallgatok. 

Persze, nem volt igazam. Magamat is megleptem, hogy először a lánybandák tetszettek, és vagy két videót láttam youtube-on, aztán rákattintottam egy fiúbandára, csak a mihez tartás végett. Mondanom sem kell, úgy jártam, mint az első doramával; szerettem volna minél előbb elfelejteni a vizuális élményt. 

Hogy hol tartok most? 

A Got7 szerintem az egyik legkirályabb dolog, ami az elmúlt években történt. Talán ehhez kicsit a One Directionnek is van köze. Kedveltem Harry és Louis barátságát. Tetszett, hogy két srác, mégis ki merik mutatni a szeretetüket. A Got7-nel hasonló a helyzet. Talán az egész koreai dolgot ezért kedvelem. Mert nem félnek az érzelmeiktől. 

...folyatás várható!