Annyeong, Kedves!
A magyarázkodás mindig remekül ment az ilyen helyzetekben, de az utóbbi időben lerendezem azzal, hogy lusta voltam. Nos, ez jelen esetben nem teljesen igaz, én inkább arra fognám, hogy fogalmam sem volt, hogy mi lehetne méltó folytatása a blognak. Meg amúgy sem vagyok időhöz kötve.
Novemberben, mint minden ember rajtam kívül, aki 1993 november 24. napján született, én is betöltöttem a 23-at. Szerettem azt a napot. Megkaptam a munkahelyemen az áhított tortát - Elsa képpel a tetején, Dobos torta, a dobok az oldalán, mint a jégcsapok -, kaptam egy rakás Jégvarázsos cuccot, egy plusz Dobos tortát, így két hétig azon éltem, és az összes fontos ember részt vett a napomon. Na jó, talán nem az összes, de a többség igen.
A szívem mélyén azért reméltem, hogy meglepnek, holott bevettem az ügyetlen próbálkozásuk, hogy nem jönnek el.
Ilyenkor valahol kicsit megnyugszom. Annyi ember panaszkodik, hogy nincsenek igaz barátai. Annyi ember sír, mert nincs kinek elmondania. Annyi ember kesereg, mert nincsenek emberek az életében, akik magukra vállalják a saját hülyeségeiket.
Hosszas számítás után én négy ilyen embert ismerek a Földön, akivel megoszthatom az életem, és nem a családom tagjai. Úgy értem, a vér szerinti családomnak nem tagjai. Az utóbbi években azt vettem észre, hogy azért fontos ez a négy ember, mert nem kell egymás seggében lennünk ahhoz, hogy tudjam, vannak.
Elég csak belemennem a tegnap estébe, amikor három felvonásos tragédiát rendeztem abból, hogy lemaradtam Park Hae Jin magyarországi tartózkodásáról. Nem viccelek, még sikítottam is. Aztán lenyugodtam, és levontam a következtetést, újfent megcsillogtatva a matematikai tudásom: Hae Jin 2016-ban tette tiszteletét kis hazánkban. Jong Suk 2014-ben. Ez azt jelenti, hogy kétévente egy kedvencem ellátogat forgatni hozzánk. Gyere, 2018, és hozd magaddal Lee Min Ho-t!!!
Félretéve a tréfát; rájöttem, mennyire gyerek még a lelkem. Én komolyan elkeseredtem azon, hogy nem találkoztam Doktor Halszemmel. Féltékeny voltam a másodperc tört részéig arra a kasszakezelőre, aki kiszolgálta a Tescóban. Én lányos zavaromban nyilván a saját nyálam vonalkódját húztam volna le... Komolyan fontolóra vettem, hogy gyászmenetet rendezek az egyik supermarketben, miközben a fülemben azoknak a drámáknak a csöpögős-szenvedős számai bömbölnek, amikben Hae Jin szerepelt. Eljátszottam a gondolattal.
Ez persze nemcsak Halszemről szól. Lehetne most éppen a kedvencem Harrison Ford is. (Érte is morzsoltam pár jelképes könnycseppet azért. Indi...) Egyszerűen az a helyzet, hogy a fent említett évszám köszönőviszonyban sincs azzal a számmal, mint amennyinek érzem magam. Olykor persze fejbe vág, hogy fel kellene nőnöm, hiszen dolgozom, számlákat fizetek, keresem a helyem, kisállatot nevelek, csupa felnőttes dologgal, és amúgy is, huszon-kib*szott-három éves vagyok. De nem érzem ezt a számot. Fogalmam sincs, hogyan kellene kezelnem, vagy minek kellene történnie, hogy érezzem a súlyát. Apropó, lehet, hogy visszaköltözöm apuhoz. Ez azért annyira mégsem felnőtt lépés, bár maga a döntés meghozatala, ha a hátteret tekintem, végső soron az.
A nagyanyám megkérdezte a születésnapom előtt, hogy ha jövőre újra jelentkezem az egyetemre, nem fogom majd öregnek érezni magam 24 évesen a 18 évesek között? Nem. Ez mind volt a válaszom. Mondják, hogy a férfiak később érnek. Én is. Visszagondolva az én 18. évemre... Érettségiztem, de fogalmam sem volt arról, mit akarok valójában csinálni. Szerettem a kémiát, és azt gondoltam, majd szépen megélek belőle, de legbelül tisztában voltam vele, hogy nem ezt akarom egész életemben csinálni. Annyira fiatalnak éreztem magam... Fogalmam sem volt róla, mi kötne le
egy életre. Most sem vagyok benne biztos, hogy a tolmácskodás lesz az. Azért látom benne a jövőm, mert látom a lehetőségeit. Nem kell megállnom a koreainál. Annyi nyelv van a világon, és én szeretnék minél többet ismerni. Nem mondom, hogy annyira csodálatos a nyelvérzékem, de lenyűgöz, hogy nézem a drámákat, és ÉRTEM, mit mondanak. Értek egy vadidegen nyelvet, amihez lövésem sem volt három hónappal ezelőtt. Jó, ne essünk túlzásokba, persze ez az értés egyelőre főleg angol felirattal működik, de mégis sikerül valamennyire. Soha nem éreztem még akkorának a mellem, mint amikor egy-egy Got7 dalszövegben szavakat ismerek fel. (Arról nem is beszélve, hogy számolni már kínaiul is tudok)
Azt hiszem, ez volt a nagy évértékelésem. Egy kiragadott pillanat, ami szinte minden tettemet megmagyarázta, ami a múlt évben történt.
És így lett a pótló bejegyzés egy lelki szemetesláda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése